Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karon fogna szépen, szelíden -
Nem is karon, csak kézen fogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig.
Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -
Aki jönne mellettem fő lehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.
Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -
Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánk sugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.
