Nagy István Attila: Várakozás

Várom, hogy megérints,
s felkiáltsanak a tárgyak a szobában:
itt vagyunk mindannyian!
De csak a falióra zenél,
bennem meg térdre bukik
a bizakodás.

Nagy István Attila: Ha most elmennél

Nagy István Attila: Ha most elmennél


Ha most elmennél,
utánad futnának az utak,
az elveszített évek sűrűjében
magára maradna a remény,
s nem volna más,
csak az éjszaka üres csendje,
amely megfojtja a vágyat.

Ha most elmennél,
utánad kószálnék én is,
mert magaddal vinnéd
a keskeny ösvényeket is,
amelyeken elbotorkálok
naponként hozzád.

Nagy István Attila: Hányszor voltam

 Hányszor voltam

Hányszor voltam reménytelenül elveszett,
olyan, mint akit a félelem űz,
s nincs menedéke sehol.
Hányszor futottam valami elől,
ami körvonalazatlanul égette a szívem,
de hiába volt minden.
Mert amit nem lát az ember,
csak belülre rajzolja a képzelet,
attól nem szabadulhat.
Ott voltál mindenütt,
s én úgy tettem, mintha nem így lenne,
mintha lenne más,
melletted egy szívdobbanás
az utolsó lélegzet -
nélküled.

Nagy István Attila

   Mert ami

   mert ami fáj csak az dalol
   sebet üt rajtad valahol
   nyársra tűz mint egy kardvirág
   a nyári kertek illatát
   kihajt benned mint daganat
   a görcsbe rándult pillanat
   itt állsz magaddal vitázva
   csak lobog benned a fáklya
   unt fény korszerűtlen szerep
   belesápadsz ki érti meg?
   mert ami fáj csak az dalol
   sebet üt rajtad valahol

Nagy István Attila

"egyszer elmaradnak a vágyak
s az ember úgy néz vissza
mint valami idegen tájra

amely vonzott valamikor
de már ellibbent a virágok illata
nem érezni a fűszálak susogását
nem vonulnak a lomha felhők
s a szivárványos égbolt
szétfoszlott
a koraesti készülődésben"