Válóczy Szilvia: Szeretetről

 Szeretetről


A szeretetet, mit ápolnod kell,
Gondoznod, hogy soha ne haljon el,
Vigyázva érintsd lelkeddel,
Óvd oly nagy kegyelemmel,
Hisz törékeny voltában a fény,
Akár egy örökké tartó remény,
Lüktetett csendben robbantja szét,
Szíved legmélyebb szegletét.

Válóczy Szilvia: Könnyek

 Könnyek


Most újra összegyűjtöm a hajnal cseppjeit,
S ahelyett, hogy innék belőlük,
Üvegcsébe zárom bús hatalmukat,
Majd arcomra festem őket,
Hogy fehér gyöngyökként csússzanak állam szegletéig.
Így talán magam is elhiszem,
Hogy tudok még könnyeimmel küszködni
Magamra hagyott órákon,
S van, akiért e könnyek sírba szállanak.

Válóczy Szilvia

Porból

Felhők suttognak az őszi égben,
Lelked szárnyai közé úgy tévedtem,
Ahogy téved a szó, mely szívbe hatol,
Mosoly szelídségedben még a nap is hódol.

Halkan játszik a hideg, kavargó szél,
Minden új nap Tőled, s Érted remél,
Vágyban ég a hajnal homálya, mi kért,
Csókokat dob a szép, szerelmes szívekért.

Porból született őszinte látomás,
Megérint a nap, s valahogy mégis más,
Önzetlen gyengédséged éberen ölel át,
Nyugalmadban ringatózva köszönöm e csodád.