"Nagyon jó, ahogy gyöngéden kezemhez ér kezed.
Amint arcomon végigsimít lágy tekinteted.
Hangod repdes ajkaidról és kedvesen becéz.
Ittléted órája újra múlt örömöt idéz."
Könnyek szivárvány fátylát vigasztalón
csak annak deríti szemére sorsa,
aki nem részvétre színlel bánatot.
Ám mitől remélhet az vigasztalást,
aki még soha nem érzett az arcán
vigaszt varázsló gyöngéd kezektől
bánat és öröm könnyeit letörlő,
keservét enyhítendő simogatást.
"Olykor az álmok a tovaszálló csöndben beröppennek a nyitott ablakon, a sors madarát, gyöngéd érintéssel, egy törékeny pillanatra kezedben tarthatod..."
A billentyűt lenyomva,
egy érzés hangja szól,
ha újabbat lenyomnál,
az rögtön válaszol.
Így szólal meg a szív is,
ha szeretetre vár,
s egy másik dobbanása
szép választ komponál.
Az együtt dobbanások,
adják a dallamot,
melyek zenévé lesznek,
ahogy múlnak a napok.
Az élet muzsikáját
e zene tölti meg.
Zene nélkül az élet:
végtelen hosszú csend!
"Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt."