Komáromi János

Csend


milyen csodálatos a csend
behunyom fáradt szemem
lassan felolvadok az időben
s lebegek magam felett.

körülöttem semmi,
mindenütt csak én
nyugodtan lebegek
az idő tengelyén

nincs korlát
nincs kapaszkodó
védőhálót csak
agyamban szövök

hálóm magam fölém terítem
ne vigyen túl messze a
gondolat
nem hagyhatom örökre
magukra a gondokat.

Szabó Lőrinc

Először a szem csókol...

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part s tenger összevegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; -
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; -

vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; -

vagy mit tudom én!... Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc -

óh, gyúló lánghalál! - Elégtek, szavak? -
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.   

Fáy Ferenc

Szerelmes vers oltókéssel

Magánosságom kertjébe fogadlak
s a sármány-csőrű Napnak felmutatlak.

Gyöngyház-nyelű, varázshatalmú késsel
beoltalak: örömmel, nevetéssel.

S szomorúságod gallyait lemetszve
figyellek: élsz-e? féllek, hogy: szeretsz-e?

A harmatot, ha dermedt még a reggel
melengetem forró leheletemmel,

S ha láng a szél és delelőn a nappal:
befedlek hűvös, árnyékos szavakkal.

Képes Géza

Vallomás

Vagyok, mert szeretlek. Hallod? Szeretlek!
S csak akkor szűnik ez a szerelem,
ha meghalok s hideg gödörbe tesznek.
S vajon akkor meg fog-e szűnni? Nem!

Ha szétszakad az agy s a szív s az ágyék
s az izomrostok mind szétomlanak,
rejtezve bennük meglapul a vágy még,
mely átömlött rajtuk mint tűzpatak.

Por és hamu leszek. Az idő malma
már csontjaimat is megőröli.
De él a föld folyója, rétje, halma
s égnek tovább az égbolt fényei.

Ők látták szemed tiszta fényét, látták:
hogy csókoltalak, hogy öleltelek!
A folyó meglassította folyását,
s ránk hajoltak a fák s a fellegek.

Ha már emberek szívében sem élek:
a fák, folyók, rétek és csillagok
még századokig egymásnak beszélnek
szerelemről, mely érted lobogott.

Tóth Árpád

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

Válóczy Szilvia

Porból

Felhők suttognak az őszi égben,
Lelked szárnyai közé úgy tévedtem,
Ahogy téved a szó, mely szívbe hatol,
Mosoly szelídségedben még a nap is hódol.

Halkan játszik a hideg, kavargó szél,
Minden új nap Tőled, s Érted remél,
Vágyban ég a hajnal homálya, mi kért,
Csókokat dob a szép, szerelmes szívekért.

Porból született őszinte látomás,
Megérint a nap, s valahogy mégis más,
Önzetlen gyengédséged éberen ölel át,
Nyugalmadban ringatózva köszönöm e csodád.

Juhász Gyula

Szerelem?

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem.