Zsefy Zsanett: Hiányzol, Anya!

Hiányzol, Anya!

szakad a hó, szakad a szív,
fagyott ajkamon szenved a rím.
Anya! látod, hogy hintázom?
nem szédülök csak, ha leszállok.
Anya! gyere játsszunk újra!
az angyalok ölben vitték a nagy útra.
Anya! miért nem szólsz újra énrám?
gyertyát gyújtok, hogy eltalálj hozzám.
Anya! hiányzol nagyon, tudod!

a fellegek takarják előled, ha rossz vagyok.

Szabó Lőrinc - Felejteni?

Felejteni?

Idegeidben azt a lobbanást,
tudod, melyiket, a villámcsapást,
amely megolvasztott, megvakitott,
s egy percre csillagokig tágitott,
s az utat közben, mely lángként sodort,
és mind jót, ami előtte volt,
s az utózengést, mely oly lankatag
zsongatta még ájult tagjaidat,
mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
testedben azt az édes robbanást,
azt a legfőbb, közös pillanatot,
melynek nevet még semmi sem adott,
hacsaknem vallás, s amelyben velem
együtt haltál-születtél, gyermekem,
mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet, s társait
(ne is szólj, elég ajkad mosolya) -
el tudnád felejteni valaha?

Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt

 Egyszer majd minden összeköt
   

    Ölelésünkben összeér:
    talán a szív, talán a vér.

    Az éjszakában összeköt:
    talán a fény, talán a köd.

    Mi hát – mi egybetart – lánc?
    Talán szeretsz. Tán csak kivánsz.

    Mindegy. Most hozzám tartozol.
    S enyém leszel valamikor.

    Egyszer majd minden összeköt:
    a szív, a fény – a vér, a köd.

József Attila

Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok.

Gergely Ágnes: A boldog festő

 A boldog festő 
Nem látta rózsásnak az életet
hát festett szürke gyöngyház-képeket:
aszott göröngyöt, vértelen ködöt,
lapos homályt a dúlt sövény fölött
s vásznán a füstszegélyű alkonyat
fakó halottaságyon dőlt hanyatt.

Egy-két kórót erőlködött a táj
és sosem volt együtt a birkanyáj;
visszhang-riasztó bégetés, talán
egy kos meredt a kép baloldalán
vagy elszórt bot mutatta s árva kés
hogy volt itt hajdan élet és ütés.

És szürke volt a vigalom s a gyász,
a tűz, a víz, a hidd el, a vigyázz,
a nyúlós csönd, a csöndes dinamit,
a vágy, a vétség, a gyanú, a hit -
és addig mélyült szürke ecsete
ameddig képtelen a fekete.

Egyszer csak eltűnt és elhallgatott.
Hosszú idő múlt el, míg jelt adott:
hatalmas vászon, barna őszi domb,
hervatag lomb, a vízen komp, kolomp,
lombon madár, a kompon emberek
s a kolompszóra csorda lépeget -

Beszédes élmény! szép! titoktalan!
illata, színe, hangja, íze van!
- Miért e lárma? mit jelent? s kinek?
mit foltoznak az ordító szinek?
S ha tán vásznadról símaság csahol,
hol van a gyöngyház csend tilalma, hol?

- A gyöngyház csend? - A lassú válaszon
nem érzik át se gúny, se fájdalom.
- A mélység csendje - nincs. A semmi sincs.
A rádakasztott fény felé tekints.
Élünk, s a felszin síma és adott.
- Boldog vagy? - kérdem. Bólint. - Láthatod.

Szabó Lőrinc: A törvénytelen Szép

 A törvénytelen Szép

Ahogy repül az élet, évre év,
egyre kevésbé tudom, mi a szép.
Egyre kevésbé értem magamat,
hogy régen csak bizonyos arcokat
hittem annak, csak ilyen vagy olyan
szemet, szájat; mintha nem is magam
ítéltem volna, hanem más, aki
értelmetlenül válogatta ki
a vonzót s rútat, s megszegényített.
Aztán elhagytam a törvényeket
s most türelmesebb, gazdagabb vagyok:
előre látom a pillanatot,
mely olt vagy gyújt, s a lelket, jellemet,
a belső formát.
Milliméterek összhangja szabta,
ki tessék, ki nem?
Ma sok egyéb is; és a szerelem,
ahogy tanít idő s tapasztalat,
egyre szebb lesz és titokzatosabb.

Szabolcsi Zsóka: Menedék

 Menedék

Titkaim zsebedbe raktam.
Öleld magadhoz
didergő szavaim.