P. Pálffy Julianna:Intermezzo

Intermezzo


Valamikor réges-régen, rám talált ez a dallam,
sokáig nem ismertem, címét nem jegyeztem,
csak ott élt a szívemben - gyönyörűen szólt -
szárnyalt velem a képzelet, soha nem feledtem.
Álomképet hozott felém, tudtam és vártam,
valaki majd válaszol, az ő szívében is nyár van;
összecseng most e kettő, az édes szerelem
és a muzsika - elvarázsolt, itt van velem.

Amikor hallom, olyan, mintha itt lennél még,
varázslat tart fogva, mintha nem is én lennék,
te szólnál hozzám, kezed fogná a kezemet,
selymes száddal simogatnál, édes csókokkal
becéznéd a szememet, adnál és kérnél, bíznál
és szeretnél, s akkor, eltűnne a fájó messzeség,
mert - ebben a gyönyörű, mesebéli zenében,
ott van a múltunk - a kezdet, a jelen és a vég.

Válóczy Szilvia: Szeretetről

 Szeretetről


A szeretetet, mit ápolnod kell,
Gondoznod, hogy soha ne haljon el,
Vigyázva érintsd lelkeddel,
Óvd oly nagy kegyelemmel,
Hisz törékeny voltában a fény,
Akár egy örökké tartó remény,
Lüktetett csendben robbantja szét,
Szíved legmélyebb szegletét.

Válóczy Szilvia: Könnyek

 Könnyek


Most újra összegyűjtöm a hajnal cseppjeit,
S ahelyett, hogy innék belőlük,
Üvegcsébe zárom bús hatalmukat,
Majd arcomra festem őket,
Hogy fehér gyöngyökként csússzanak állam szegletéig.
Így talán magam is elhiszem,
Hogy tudok még könnyeimmel küszködni
Magamra hagyott órákon,
S van, akiért e könnyek sírba szállanak.

Garai Gábor: Kiszemelve

     Kiszemelve


Mielőtt rázuhan az alkony;
mielőtt meg kellene halnom,
még egyszer hadd legyek
méltó leghívebb önmagamhoz:
erős, de se hűvős, se hangos,
csupán fölvértezett
kis gondjaim önkénye ellen,
ne a habzó fölszint figyeljem,
a tömény lényeget;
a tétova esetlegesség
ki fent körmei ki ne kezdjék
fedetlen hitemet;

Mert kiszemelve más dologra,
nem önmagadba bonyolódva
kell némán panganom,
de kiáltanom, cselekednem,
valakiért, valaki ellen,
kötnöm és oldanom,
hinnem a mégis-győzelemben,
ha nincs más oltalom.

Felirat hozzáadása

Garai Gábor: Visszfény

Visszfény


,,ki méltó látni a csodát,
az a csodát magában hordja"
(Babits)



Aki méltó, - magában hordja
a szépet s az álmélkodást,
tulajdon visszfényét ragyogja,
magától kér feloldozást.

Aki méltatlan, ki e földi
lét törvényének rabja csak,
magában nem tud tündökölni,
s lerogy saját súlya alatt.

De fölkél, ha más terhe nyomja-
-emeli vállát - s szárnya nő.
Szerelmét lánggal lobogózza,
s megőrli szívét az idő.

Garai Gábor: Sokáig élni

 Sokáig élni


Úgy szeretnék sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni,
s én is parázslok, alig perzselek.

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedről ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.

Magad ragyogsz, ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület:
két csilagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,

hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók,
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.

Vázsonyi Judit: Nélküled is Veled

Nélküled is Veled

Jaj! Rámszakadt az ég! Szívemre dőlt hegyek
összenyomnak, alig kapok lélegzetet!
Távolról hallom - azt súgod - " sóhajts nagyot "
de nélküled tovább most - jaj! - hogy legyek?!

Az égre ma is feljöttek a csillagok,
a hold a hideg éj ködén átpislogott,
télbedermedt fák gyűrűiben is az élet lüktet,
bárha látszólag tán elszunnyadott.

Házak ablakán fény dereng és kiköszön,
gyermekek ringnak édes anyaölön,
de engem a fagyott föld hidege markol:
Jaj! Rámtalál-e még nélküled az öröm?!

...ha holnap újra virrad, ha még itt leszek,
tenyeremben őrzöm meg érintésedet,
hangodat fülemben, s minden tekintetben
szemed sugarát...ameddig itt leszek,

amíg csak itt leszek, nélküled is Veled

Vázsonyi Judit: Rossz passzban

Rossz passzban

Elszöknek a nappalok, és én alig-alig vagyok
Ébreszt a hajnal, de eltévedek, még körül sem nézhetek,
már újra hív az álom, magam köré fonom hálóm,
s nem tudom, hol van a világom.

Iluh István: Hajnal

Hajnal

Szikrázik a hajnal
A mindenség lángol
Útra indul a Nap
Az ég kapujából

Ébrednek a dombok
A hegyek a völgyek
Madarat röptetnek
Az égre a tölgyek

Iluh István: Elkerültek

Elkerültek

Mindig olyan esetlen voltam
Elkerültek a nagy szerencsék
De ha a fűszálhoz lehajoltam
Vállamra szálltak a lepkék

Iluh István: Sétálok

 

Sétálok

Megyek a fényrajok
Hulló pihéit szedni
S hallom ahogy
Örvénylik dohog
A súlyos végtelen
Körhintáján
A semmi

József Attila: Talán eltűnök hirtelen

Talán eltűnök hirtelen

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
 

Pilinszky János

...Rossz voltam, de te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál...
Végighallgattad mindig, amit mondtam,
Halandóból így lettem halhatatlan...

Juhász Gyula

A legszebb dal strófáiból
Bús lelkem száll az égbe,
Lelkem a megtört, megtiport,
Mely hasztalan lángolt, vivott
S most azt dalolja: Béke!

Zsefy Zsanett: Hiányzol, Anya!

Hiányzol, Anya!

szakad a hó, szakad a szív,
fagyott ajkamon szenved a rím.
Anya! látod, hogy hintázom?
nem szédülök csak, ha leszállok.
Anya! gyere játsszunk újra!
az angyalok ölben vitték a nagy útra.
Anya! miért nem szólsz újra énrám?
gyertyát gyújtok, hogy eltalálj hozzám.
Anya! hiányzol nagyon, tudod!

a fellegek takarják előled, ha rossz vagyok.

Szabó Lőrinc - Felejteni?

Felejteni?

Idegeidben azt a lobbanást,
tudod, melyiket, a villámcsapást,
amely megolvasztott, megvakitott,
s egy percre csillagokig tágitott,
s az utat közben, mely lángként sodort,
és mind jót, ami előtte volt,
s az utózengést, mely oly lankatag
zsongatta még ájult tagjaidat,
mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
testedben azt az édes robbanást,
azt a legfőbb, közös pillanatot,
melynek nevet még semmi sem adott,
hacsaknem vallás, s amelyben velem
együtt haltál-születtél, gyermekem,
mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet, s társait
(ne is szólj, elég ajkad mosolya) -
el tudnád felejteni valaha?

Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt

 Egyszer majd minden összeköt
   

    Ölelésünkben összeér:
    talán a szív, talán a vér.

    Az éjszakában összeköt:
    talán a fény, talán a köd.

    Mi hát – mi egybetart – lánc?
    Talán szeretsz. Tán csak kivánsz.

    Mindegy. Most hozzám tartozol.
    S enyém leszel valamikor.

    Egyszer majd minden összeköt:
    a szív, a fény – a vér, a köd.

József Attila

Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok.

Gergely Ágnes: A boldog festő

 A boldog festő 
Nem látta rózsásnak az életet
hát festett szürke gyöngyház-képeket:
aszott göröngyöt, vértelen ködöt,
lapos homályt a dúlt sövény fölött
s vásznán a füstszegélyű alkonyat
fakó halottaságyon dőlt hanyatt.

Egy-két kórót erőlködött a táj
és sosem volt együtt a birkanyáj;
visszhang-riasztó bégetés, talán
egy kos meredt a kép baloldalán
vagy elszórt bot mutatta s árva kés
hogy volt itt hajdan élet és ütés.

És szürke volt a vigalom s a gyász,
a tűz, a víz, a hidd el, a vigyázz,
a nyúlós csönd, a csöndes dinamit,
a vágy, a vétség, a gyanú, a hit -
és addig mélyült szürke ecsete
ameddig képtelen a fekete.

Egyszer csak eltűnt és elhallgatott.
Hosszú idő múlt el, míg jelt adott:
hatalmas vászon, barna őszi domb,
hervatag lomb, a vízen komp, kolomp,
lombon madár, a kompon emberek
s a kolompszóra csorda lépeget -

Beszédes élmény! szép! titoktalan!
illata, színe, hangja, íze van!
- Miért e lárma? mit jelent? s kinek?
mit foltoznak az ordító szinek?
S ha tán vásznadról símaság csahol,
hol van a gyöngyház csend tilalma, hol?

- A gyöngyház csend? - A lassú válaszon
nem érzik át se gúny, se fájdalom.
- A mélység csendje - nincs. A semmi sincs.
A rádakasztott fény felé tekints.
Élünk, s a felszin síma és adott.
- Boldog vagy? - kérdem. Bólint. - Láthatod.

Szabó Lőrinc: A törvénytelen Szép

 A törvénytelen Szép

Ahogy repül az élet, évre év,
egyre kevésbé tudom, mi a szép.
Egyre kevésbé értem magamat,
hogy régen csak bizonyos arcokat
hittem annak, csak ilyen vagy olyan
szemet, szájat; mintha nem is magam
ítéltem volna, hanem más, aki
értelmetlenül válogatta ki
a vonzót s rútat, s megszegényített.
Aztán elhagytam a törvényeket
s most türelmesebb, gazdagabb vagyok:
előre látom a pillanatot,
mely olt vagy gyújt, s a lelket, jellemet,
a belső formát.
Milliméterek összhangja szabta,
ki tessék, ki nem?
Ma sok egyéb is; és a szerelem,
ahogy tanít idő s tapasztalat,
egyre szebb lesz és titokzatosabb.

Szabolcsi Zsóka: Menedék

 Menedék

Titkaim zsebedbe raktam.
Öleld magadhoz
didergő szavaim.

Baranyi Ferenc: Az ébrenlét a bátorság

 Az ébrenlét a bátorság

Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!

Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.

Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.

Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!

Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.

Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.

Szeitz János: Éltető emlék

Éltető emlék

Nyár volt, gondfelejtő délután,
Míg fénylő csend simult reánk,
Nesztelen, mint a napsugár, egy
Cupido lebbent át a szobán.

Szomorú arcodra szelíd szép
Mosolyt hintett a fénnyel ő.
Szerelemmel áldott lett a csend,
S egy pillanatra megállt az idő.

Amint ruhád puha fodra
Köréd simult igézőn, tova
Szállt a pillanat, ám egyé vált
Két egymásra váró gondolat.

S itt vagy éltetőn magamban,
Csontjaim puha hártyáin,
Izmaiban és bőröm hámján,
S véremmé váltál oldhatatlan.

Szabolcsi Zsóka

Lehetetlenre szomjazom:
megértésre, türelmes hangra.
Csordultig telt lélekkel lépek
sírva vissza önmagamba.

Gámentzy Eduárd: Tavasz nélküled

Tavasz nélküled

Friss hajnali ébredés,
Puha szellőrezdülés,
Virágillat, madár ének,
- Téged köszönt,... téged éltet!
Minden hangja érted szól!
- Azért hallod ... valahol?

Somogyváry Gyula: Lenéznek rám az égi csillagok.

Lenéznek rám az égi csillagok.

Ők látnak téged. Csendes ablakod
üvegjén át most mosolyogva néznek
s tudom: becéznek.

Milyen jó a csillagoknak!

A lelkembe is beragyognak
s elhozzák nékem a te képed
-áthidalják a messzeséget-
s homályán át az éjszakának
látlak.

Tornay András: Mindenki...

Mindenki...

Mindenki törékeny, de mindenki világít,
Mindenki fázik, de mindenki melegít,
Mindenki fél, de mindenki vigasztal,
Mindenki búcsúzik, de mindenki marasztal.

És minden lépésnek és súrlódásnak értelme és nyoma van,
És minden kérdésnek és minden csendnek titkos oka van,
Ugyanaz az érintés ölel magához és mar beléd sebeket,
Ugyanaz a van és ugyanaz a nincs és mindkettő a szeretet.

Illyés Gyula: A titok

A titok
             
A titok néz örök szemével
Az ég azúrján át felém,
A titok sír, mély őszi éjen,
Ha hull a hervatag levél.

A titok száll borús magasban,
Mikor a darvak raja húz,
A titok szunnyadoz alattam
A hant ölén, mely koszorús.

Én látom őt a vak sötétben
És hallom őt, ha zene zeng,
Rám vár szelíden és fehéren,
Mosolyog, int és én megyek.

Szabó Lőrinc: Mint a fagyöngy sír

Mint a fagyöngy sír

 

Szélvert fagyöngy sír
          az ág felett;
halotti zöldben
          holt ág felett.
Az új tavasz már
          itt van megint;
ma úgy szeretnék
          dalolni, mint
a csirakeltő
          friss napsugár,
mely észrevétlen
          lelkedbe száll, –
vagy sírni, síró
          szived felett,
mint a fagyöngy sír
          az ág felett.

Vas István

"Köszönöm, hogy megteremtettél,
Ó ,Szeretet és idetettél,
Hogy csillagok, ködök, hegyek
Között ember legyek."

Szabolcsi Zsóka

Ezer kavics közt
is lehet egyetlenegy
valaki kincse

Shakespeare

"A gondolat az élet rabja csak,
Az élet pedig az idő bohóca,
S az idő, amely a világ tanúja,
Megáll majd."

Bella István: Azért, mert

 Azért, mert

Lehet, magamért szeretlek.
Lehet, hogy magadért.
Lehet, színéért szemednek.
Lehet, a hajadért.

Lehet, azért, mert nyár van.
Lehet, mert van kezem.
Mert élő meghalásban
élek, élsz, életem.

Babits Mihály

"Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e már, ha nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?"

Tóth Árpád

"csak úgy viszlek szívemben,
mint tárcámban egy képet,
Mit futó pillanatra s nagy ritkán lehet,
Hogy megcsókoljam én, titokban elővenném"...

Bella István: Csak addig

Csak addig

Csak addig éljek,
amíg egy nő szemében
megnézhetem minden nap arcomat.

Csak addig,
amíg egy gyerek kezére
rábízhatom – vezesse! – voltomat.

Csak,
míg akad egy kő, egy tiszta homlok,
egy mosoly, amire még írni lehet.

Míg tudom tisztán,
bár hangosan sose mondom:
halni is érdemes.

Jószay Magdolna: A szív gyöngyei

A szív gyöngyei

Hirtelen átsuhan…
egy gondolat csupán,
a szem könnybe lábad
az érzés nyomán.

Ha néha simogat
jó szó, mint gyógyír,
a szív issza azt,
s hála-gyöngyöket sír. 

R. M. Rilke: Az idegen

Az idegen

Nem törődött már a többiekkel,
nem felelt, fáradtan állt csak ott
s újra elment; mindent elhagyott.
Éji út s ha úton kél a reggel:

néki nászi éjnél többet ér.
Átélt már olyant, mikor a mély
égből szinte szúrt ezernyi csillag
s rejlő láthatárok mind kinyíltak
s mint egy harc, úgy hullámzott az éj;

és olyant, mikor a hold kibukkan
hirtelen zsákmányolt kis falukkal
s mikor ápolt parkok mélyén ódon
kúriát emelt az éjjel,
mintha egyszer lakta volna régen,

félrehajtott fővel állt az úton,
majd továbbment, mert jól tudta, sok
útja van még, űzi már a lélek,
hívják új hidak, utak, vidékek
s távol, túlzott hírű városok.

S mind elhagyni, mindent, mindíg, ujra
s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén,
hagyni hírt és birtokot.
Mégis, piacokon, város szélén,
egy-egy kút sikosra járt kövénél
úgy érezte, hogy övé az ott.

(Radnóti Miklós fordítása)

Szeitz János: Nem hívhatlak szóval

Nem hívhatlak szóval

Nem hívhatlak szóval, csak féltő gondolattal,
Felesleges magamtól Téged így óva meg,
És mégis így Veled meneküléseimben:
A földi idő jelenéből vissza, távol
Térben, időben rőtsugarú vágyaimmal
És Veled, ki fényeiddel ékesíted azt.
Viszlek szerelmem-óvó köntösébe rejtve,
Másoknak láthatatlanul, a földi létnek
Nyűgétől távol, feledve azt, a végtelen
Időben, és új rendet alkotunk magunknak,
Az ősi egyszerűen szépet, a létezés
Öröktől élő vágyát, hol lélek, szellem egy.

Ne várj csodákra, ahol a rend a létezés.
A lélekkel megáldott szellem az akarat
Megalkotója, és őrzője az érzelem.
Itt teljes az élet, mert nem rejtezik a szó
Fogságába a valót feltáró fogalom,
Csonkítva lényegét, torzók sokaságába
Kerítve, silányan cicomázva értelmét
S a törvényeket abba, abból alkotva meg,
Hogy védje, vagy tagadja az intézményesült
Eszméket, és vele az élni vágyó embert,
Silányult hétköznapjaiba torzítva,
És megalázva elfoszlott ünnepeiben.

Nem hívhatlak szóval, hát hívlak gondolattal,
Felesleges magamtól Téged így óva meg.
És mégis Veled, az elmúlást feledtető
Éterben, lelünk még talán egy csöpp kis helyet,
Amelyet az ember nem vett birtokába még,
És feledve ott a földi gondokat, végre
Egymásra talál tévelygő szép szerelmünk.

Tóth Árpád: Elejtetted a napot

 Elejtetted a napot

Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.

Fáradt arcom szeliden
Tözesítette a fény
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én,

Arra, mikor -halk hajó
Titokzatos tengeren,-
Fekvőszéken útrakél
S lázam sodrán ring velem

Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:

Mindaz, ami sose lesz,
Mindaz, ami sose volt,-
Így indultam ma is el,
Hunyt szemekkel, mint a holt,

Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat

Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.

És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy és jaj nekem.

És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.

És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.

Azért volt oly kölönös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,

Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot
S szivemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.

Szeitz János: Megszólítalak

Megszólítalak

Megszólítlak némán minden éjszaka.
Vigyázva, meg ne zavarjam álmodat,
és érzem, válaszolsz, szólítlak újra.
Jó így, és megtagadom a józan észt:
a tudás felett ítél a vágy, merész,
amit tagad a tudás, a léleké
a döntés: kapcsolatok az éteren
át, és bár árnyat vet a kétkedés, remélt
derűs álmom elé; a kóbor reményt
elűzni késztet így, és elfogadni
az ébrenlétben, már rám szabott valót,
hozzád enged a kegyes éjszaka, és
emlékeddel álomba fogad a csönd.

Szabolcsi Zsóka

Úszva álmodom,
megölelem a vizet -
elringat a mély...

Ady Endre

"De drága vagy s tán nekem drága
S tán nekem csak:
Nézz olykor a világra,
Hiszen olyan nézők a szemeid
Néha
S hiszen olyan ismerős tarjak
Ezek, amiket most mutatok.
De ha akarod, ezerszer
Mondom ki még
S hallgass még ezeregyedikszer:
Akarlak."

Werfl Andrea: Valahogy más

Valahogy más

Valahogy más ma a hajnal.
Nem szólít nevemen a csönd.
Nehezen lélegzik talpam alatt
minden fűcsomó és göröngy.
Bujdokol a fény előlem,
elillan szótlanul, át nem karol.
S zokogni kezd bennem valahol
a remény.

Juhász Gyula: Gyöngyök

Gyöngyök

Vannak dalok, mik titkosak,
Szívünk éjében élnek,
Elfojtott, néma dalai
Mély szenvedélynek.

Vannak gyöngyök, mik titkosak,
Örvény mélyén teremnek,
Becsesek, fénylők, nem valók
Az embereknek.

Mimnermos: Szerelem nélül

  Szerelem nélkül
         

Élni mit ér, mi öröm van arany Szerelem tüze nélkül?
Jobb meghalni, ha már nem melegíti szivem
titkos boldogság, mézédes csókcsere, nászágy!
Tépi mohón fiatal éve virágait a
férfi s a nő... De ha rádnehezűl a siralmas öregkor,
s hervad a szépség, és rokkan a régi erő,
folyton marja szived táját a hideg keserűség,
kedvtelenűl nézed, hogy süt a nap sugara,
gyűlöletes vagy az ifjak előtt, kinevetnek a nők is:
így veri-sujtja a sors szörnyü kegyetlen a vént.

(Szabó Lőrinc)

Boda Magdolna: pók és hálója

pók és hálója
 

Ahogy a pók hálót sző
áldozatának,
szőj meg engem,
itt a mindennapok
ágbogai között
Magadnak, magamnak.

Zsefy Zsanett: Altató

Altató

 

elnehezült a fáradt test,
pilládra leszállt az est,
de még kikanyarított
egy füzérnyi láncot
a bíborszínű napsugárból.

megrázta haját, és szétszórta
gyémántporát - hogy' ragyog a róna! -
a hegyek felett az egész eget
csillagszőnyeggel terítve be.

pilládra ült az este már,
alkonyt kerget a holdsugár,
az éjszaka éled, a pirkadat vár,
hát aludjál, csak aludjál!

susogó szellő suhanva súgja
szerelmes szívnek mi lehet gondja,
szerenádban dúdolja el:
az est a nappallal egybe kelt...

Werfl Andrea: Ölelés

 

Ölelés

Nem kell a szó. A csend öleljen,
puha léptű éjjeleink takarója.
Nem kell a dal. Mosolyod elég,
mert gyöngéd szerelmed hírhozója.

Csabai Andrea: Ott

Ott

Ott
hol
hajnali
harmatcseppek
csillogó csodájában
útra kelnek a
hegyek,
és végtelen dallamok
ölelik át a
Mindeneket,

mosolyognak a fák.

Ott
hol
málnaillatú szelek
suttognak az égre,
(áldásként a
messzeségre)
a szivárvánnyal összeérve...

Ott
állítsd meg az időt
egy pillanatra.