2013. augusztus 24., szombat

József Attila


Esti felhőkön


Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és
gyémántlevegőt locsol izzadt arcainkra
nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött
ezek ilyenkor egész elolvadnak
ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva
nagy meleg szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk
csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag
kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek
elbujtak tenyereinkben
mi az igazság kérdem a falaktól
erre eltünnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem
a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk
az áloé másodpercenként virágzik álmainkban
ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet
ha takarónk lassacskán lecsúszik.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése