Jég
De messze jársz is tõlem már. Emléked
szívemben lassan megcsendesedik.
Elhalkul, mint a távolodó léptek,
hideg vagyok, közömbös, hó esik.
A tél a szerelmemet összehúzza,
fel-feldobbansz bennem, de merre vagy,
nem sejtem már. Magányos lettem újra,
és dermedt. És dermesztek, mint a fagy.
A múlt idõ számban fanyar utóíz.
Fekete holló - szárnyal az idõ.
Mint jégtáblákat ragad el futó víz,
úgy elsodródtál. Most már a tünõ
napok között hiába keresnélek;
egyedüllétem mélyebb, mint a kút.
Magamban is elvesztettelek téged;
az éj sûrû. Magamból nincs kiút.
Hová vezetsz, óh, érzéktelenségem?
Keményebb, mint a kõ, hová vezetsz?
Már túl mélyen a reménytelenségben,
és tõle túl messze vagyok. Nevetsz?
gúnyolódsz rajtam? Szürke jégtorlasszá
fagyott bennem s megvéd a fájdalom.
Körülkerítem magamat, védjen. Már
nincs, csak az éjszaka, mely rám hajol.
Az éjszaka! Körülvattáz a csend, és
fehéren betakar. Körmét lilán
mereszti a hideg. Megvillan, mint kés,
a homályban a félelem. Sivár,
sivár tájak és évek jönnek. Mostan
kellene erõsnek lenni. Legyél
kemény. Már gyengeségeim lemostam.
Ez tán segít. Hideg vagyok, kemény.
Tar jégvirágos erdõkben bolyongok;
kígyó-magányom rám tekeredett.
Megkérdezném a fák közül kibomlott
szellõt, hogy magányosabban lehet?
Hogy ennél elhagyottabban lehet még?
Vad ordasok a társaim. A fán
gúnyos varjak. Nincs senkim! Este majd szép
ártatlan bárány lesz a vacsorám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése